Játékelmélet az önfeláldozás dicséretéért... hétköznapi csaták: együttműködés vagy egyéni utak

A közös nyereség, amit csak együttműködve érhetünk el mindig több, mint az egyéni utakon, "dezertálással" realizálható kis nyereség vagy kis veszteség. Ennek azonban súlyos ára van bízni kell a partnerekben. Ha, szerencsés esetben,olyan játékot játszunk, amelyben a játék többször ismételhető, akkor okos önfeláldozással, altruizmussal, kiprovokálhatjuk, behúzhatjuk a másik felet az együttműködésbe.

Az, aki az aktuális szabályok függvényében kis nyereségre, vagy veszteségre játszik mások hátán "nyerészkedik".  Aki, együttműködésre játszik az viszont sokat veszít, ha csak nem működik együtt mindenki. Így a mások behúzása az együttműködésbe drága stratégia. Aki ezt választja és sikeres az a végén kevesebbet nyer, mint az aki a biztonságos úton járt, de végül mindketten nyerhetnek. Csak így, az egyik, az okosabb önfeláldozásával.

Azért okos önfeláldozás, mert van, amikor többször kell próbálkozni. Az ismételt játékok során az önfeláldozásra hajlamos, a játékot átlátó félnek is néha meg kell pihennie a biztonságos stratégia választásával, de később újra kell próbálkoznia. Úgy tehát tűnik, hogy a klasszikus fogoly-dilemma feloldása egyfajta okos altruizmus,

Ennek a következtetésnek nagyon súlyos következményei vannak akár a hétköznapjainkra. Barátokkal, munkatársakkal, házastársakkal naponta vívunk ilyen jellegű csatákat, játszmákat.

Mitől lesz több gyerek az országban? Szerintem! Szerinted?

A politikai hosszú évtizedek óta próbál dőlőre jutni a népességfogyással. Arról már nem is beszélnék, hogy ennek van egy olyan oldala, hogy a működő egészségügy megakadályozhatja az "idő előtti" és a "szükségtelen" halálozásokat. A halottról jót vagy semmit. De az a kínszenvedés is szánalmas, ahogy ideológiai és pénzügyi támogatások ködében szélmalomharcot vív mindezen idő alatt a politika valahol már szórakoztató. Hiszen, ha a véletlen besegít, akkor zászlóra tűzik a csodás eredményt, hogy a következő évben ismét sötét hallgatásba burkolódzanak.

Lehet, hogy egy valamelyik fejlett szellemi képességekkel rendelkező leülhetne tizen-húszon-éves lányával és elbeszégethetne vele, hogy mik a szándékai, mik a félelmei. Van ahol a társadalompolitikai ott tart, hogy a férfi a család részeként a gyerekkel kapcsolatos édes és kevésbé édes, biológiailag nem korlátozott terhekből kiveszi a részét. Oh, ettől minket még évezredek választanak el. Magam sem erőltetném.

Viszont elgondolkodtam azon, ha oktatásunk középpontjában nem, nemcsak a nemzeti identitás, és ezer éves értékeink állnának, hanem a gyakorlat, a fiatalokra váró jövő is helyet kapna, ha polgárként az állampolgári ismeretek is helyet kapnának, ha a nemiség nem a perverzió szinonímája lenne, hanem az élet része... szóval, ha a diákok megtanulnák, hogy pl. milyen ellátások járnak a gyereket váróknak, milyen segítséget kapnak, például védőnőktől, ha megismernék, minél plasztikusabb átélhetőbb formában azt az átalakulás, amin egy terhes nő teste átmegy, a fájdalmakat és örömöket... szóval lehet, hogy akkor... ha pátosz nélkül, a meztelen igazság birtokában... információkkal felvértezve felelősen dönthetnének... csakhogy lehet, hogy a terhesgondozás, és támogatás működik, de az oktatás nem.

José Santos Chocano: A magnólia - A teljes vers magyarul

Egy kedves ismerősnek ajánlom, aki titkolja, hogy nemesen fehér és tiszta akár a magnólia.

Illatokkal és zenével teli erdőben

virágzik az érzékeny és könnyed magnólia

mint a mancsba beletekeredett gyapjú

vagy mint egy habpehely a derűs tavon

Egy anfóra, amely méltó a helén mesterekhez,

Egy márvány csoda a Klassikus Korból:

és kiemeli finom kerekségét mint ahogy egy

úrhölgy széles dekoltázsa megcsillantja kebleit.

Nem lehet tudni, hogy gyöngy vagy könnycsepp.

Van közte és a Hold között valamilyen varázslat,

amelyben talán egy galamb életét veszti:

mert tiszta, és fehér és kedves és könnyed,

mint egy holdsugár, amely betakarja a havat,

mint egy álomba szenderülő galamb.

José Santos Chocano: LA MAGNOLIA - a fehéren tündöklő királynői szépség

En el bosque, de aromas y de músicas lleno,
la magnolia florece delicada y ligera,
cual vellón que en las zarpas enredado estuviera,
o cual copo de espuma sobre lago sereno.

Es un ánfora digna de un artífice heleno,
un marmoreo prodigio de la Clásica Era:
y destaca su fina redondeza manera
de una dama que luce descotado su seno.

No se sabe si es perla, ni se sabe si es llanto.
Hay entre ella y la luna cierta historia de encanto,
en la que una paloma pierde acaso la vida:

porque es pura y es blanca y es graciosa y es leve,
como un rayo de luna que se cuaja en la nieve,
o como una paloma que se queda dormida.
de una dama que luce descotado su seno.

No se sabe si es perla, ni se sabe si es llanto.
Hay entre ella y la luna cierta historia de encanto,
en la que una paloma pierde acaso la vida:

porque es pura y es blanca y es graciosa y es leve,
como un rayo de luna que se cuaja en la nieve,
o como una paloma que se queda dormida.

Az élet írja, az ember körmöli

A napokban kevés híján ájultan összeestem.
Fura az élet. Tud úgy adni, talán mindent, hogy közben valójában elvesz. Tisztítótüzet engedtem az életemre, mindent ki akarok irtani belőle, ami az elmúlt években rárakodott, és nem tartós. Meg akarom szüntetni a megszűntethető egyenlőtlen, kiegyensúlyozatlan tehát egészségtelen kapcsolataimat. Még a munkában is talán szelektálni fogok. Életemben először. Olyan embert fogok magam mellé felvenni, aki bármiben, teljes mértékben helyt tud állni. Figyelem a saját egészségemet.
A felelősség az enyém marad, és hát a felelősség öl meg. Első helyen. Meg a sebek, amik bár ki lettek égetve, de nem gyógyulnak csak üszkösödnek.
Amikor az ájulás szélére kerültem egyszerre tikkasztott ki a meleg, egy erőszakos őrült, aki természetesen jót akart, de nem hagyta, hogy egy gyorsan megoldandó feladatott megoldjak, és olyan lehetetlen problémák, amelyek azonnali megoldást kívántak tőlem milliós megrendelésekről, fontos partnerek között, akikkel sose találkoztam, ügyek, amelyek alatt nem is tudtam, hogy a nevem szerepel. Jogosan szerepel. Enyém a felelősség. Ez az új életem. Semmi közöm hozzá.
Megöl. Üres sivatag. Sok pénz, ami nem az enyém. Mire az lesz már nem létezem.
Sokan segítenek. De már csak sajnálnak. Akik a kezüket nyújtják, már csak félig nyújtják. Vagy nem is értik, hogy amikor azt hitték segítenek ide taszítottak.
Egyedül vagyok, mert egyedül akarok lenni. De így megfulladok. Agyonnyom a saját életem, ami már csak percekig van. Végiggondolatlan felelősség, megállíthatatlan lavina. 
Nem bírom a magányt. Visszhangzik a csend körülöttem.

Emberi játszmák

Prométheusz lelopta az embereknek a tüzet, büntetésből az istenek kikötötték egy sziklákhoz, és egy keselyűt is kapott "ajándékba", ami a máját mardosta. Én nem loptam semmit az Istenektől, nem vagyok hős. Amit szerettem volna, szinte természetes dolognak gondoltam. Másoknál az. ...és most? Végül magam kötöttem ki magam egy sziklához, hogy a keselyűm mardossa a májamat, mert nem tetszett a szerződés, hogy isteni lakomban mannát majszolva hazugságok, rossz kompromisszumok, elhallgatások között éljek. Itt a sziklához láncolva tép a keselyű, tépnek az elemek, de érzem, hogy élek. De ott is sok fájdalmat hagytam, pedig szinte könyörögtem, hogy ne engedjenek ide... Ez senkinek nem jó, mégis jobb, mint az a másik, ahol mindenkinek kicsit jobb volt, mint így.

Szabad vagyok és ez nagyszerű érzés. Évtizedes terheket vedlettem le... drágán, későn...sose. 

Az idő gyógyító, szelíd keze

Nem rég találkoztam valamelyik korábbi életem egyik legkellemesebb emlékével. Csak távolról, de mégis közelről kedvesen, barátságosan csacsogva. Ha végtelen életem lenne, akkor legforróbb, legpezsdítőbb, egyúttal legfájóbb, soha múlni nem akaró emlékek és távoli beszélgetésekké, kedves élcelődésekké szelídűlhetnének. Az egykor felém repülő kés helyett szelíden landoló, finoman csípős szavak érkeznének. Most azonban az idő nem múlik, minden ugyanúgy fáj mint tegnap.

Szeretek tanulni..

Szeretek tanulni, mondta egy kedves ismerősön. Közel állt hozzám, de éppen nem akartam vele vitatkozni értelmetlen dolgokról. Merevnek éreztem a hozzáállását, így nem tartottam meggyőzhetőnek. Ha beszélgetünk azt mondom neki, hogy én nem szeretek tanulni. Soha nem voltak olyan szépen ápoltak, időben, differenciáltan, igény szerint locsoltak a növények körülöttem, mint amikor "tanulnom" kellett.

Nem szeretek tanulni, de a világ minden rezdülése érdekel. Őt önmagába zártnak látom. Ami neki fontos, amiért lelkesedik számomra értéktelen. Szeretném azt mondani, hogy ő nem nyitott a világra, de tudom, hogy csak más érdekli.

Az élet, a fény folyamatosan játszik velünk, ami ma fontos, holnap észre sem veszi az ember. Talán kétszer sírtam életemben. Másodszor éppen akkor, amikor rá kellett döbbennem, hogy ami után az utolsó utáni pillanatban utána kaptam kifolyt a kezeim közül. Már csak sivatag végtelen homokja pereg rajta.

Nem szeretek tanulni.

Vállalom a felelősséget!

ÉN: Vállalom! Én vagyok a hibás!

[magamban] ...de miért is? ... hiszen...csak neked kell egyedül vásárolnod, gondoskodni, helytállni.

ÉN MÁR ÖSSZECSOMAGOLTAM, megint, miattad

Liszt és Karolina

Mintegy másfél éve láttam egy zenés darabot az évfordulón, ami akkor nagyon megfogott, de egyben alig értettem. Azóta kutatom, hogy mit jelentett a pápai áldás és az esküvő várása, a gyötrő szerelem és a feltűnő fiatal szerető, illetve a szerzetesi magányba torkolló végkifejlett. Most, a karácsonyi nyugalomban, a munkám mellett a 16 részes életrajzi film a szikár leíró jellegével belátni engedett két nyughatatlan lélek, egy éppen kikötőt kereső ötvenhez közeledő körülrajongott – örökké tomboló férfi és egy magányos, száműzött, mélyen-bigottan vallásos lengyel hercegnő furcsa, kicsit önpusztító, kevéssé kitartó világába. A készítők számára alig volt fontos Liszt talán második legnagyobb szerelme, amelynek kudarcos fordulata minden bizonnyal teljesen összetörte, és számomra alig magyarázhatóan sodorta annak az egyháznak a szűkebb kebelébe, amely politikai, családi és személyes irigységek játékában feláldozta a frigyet. Én már a bűnbocsánatért, a Párt kegyelméért esedező Rajkot sem értettem.

Liszt a kissé érzéketlen életrajzi film-eposz szerint hosszabb kitérővel, megszelidülve, de visszatért korábbi életéhez, megtartva a barátságot Karolinnal.

Van ennek tanulsága? Az elmúlás dicsőítése? Talán inkább az, hogy a lelkünk örök, útja önnön ereje és gyengesége.

Fájdalom és enyhülés II.

Fura lény az ember... társas lény. Tudja mit akar. Kompromisszumokat köt. Azt hiszi tudja az árát. De az árát nem tudhatja, és mikor fizetni kell már rég azt hiszi, hogy megúszta. A kompromisszumok, amúgy jó dolgok, ha nem kell egy aktatáskába begyűrni hozzá a lelkünket... mert ha igen, akkor nem fog menni. Minél később fakad fel a seb annál nagyobb lesz a kár. Tudok két nagyon jó embert, akik azt hitték, hogy megtehetik, hogy megússzák... még vigyáztak is egymásra... most nem ők fizetnek. Tanuljatok belőle!

Fájdalom és enyhülés I.

Éltem valaki mellett több évtizedet és nem beszéltünk egymással, hogy nehogy idő előtt elváljunk. Okosnak hittük magunkat, de buták voltunk. Ha az igazság ölni képes, akkor ezt könyörtelenül megteszi. A halogatástól csak a sebek mérgesednek el, de a beteg mindenképpen meghal. Ha a sebet felnyitják, az nagyon fáj, de esélyt kap az élet.

Az innovatív gazdaság politika hatása

Bevezettem a ‘pofátlan-hálátlan ex’-adót. Fizetem életem végéig és minden alkalommal még bocsánatot is kérek az általam okozott sérelmekért, mert nem tud kompenzálni. Segítem mert szeretem, tűröm, hogy verjen, mert belátom, hogy bármi mást tenne félreérteném, vagy drága lenne …és boldog vagyok, mert hozzám ér.