Mintegy másfél éve láttam egy zenés darabot az évfordulón, ami akkor nagyon megfogott, de egyben alig értettem. Azóta kutatom, hogy mit jelentett a pápai áldás és az esküvő várása, a gyötrő szerelem és a feltűnő fiatal szerető, illetve a szerzetesi magányba torkolló végkifejlett. Most, a karácsonyi nyugalomban, a munkám mellett a 16 részes életrajzi film a szikár leíró jellegével belátni engedett két nyughatatlan lélek, egy éppen kikötőt kereső ötvenhez közeledő körülrajongott – örökké tomboló férfi és egy magányos, száműzött, mélyen-bigottan vallásos lengyel hercegnő furcsa, kicsit önpusztító, kevéssé kitartó világába. A készítők számára alig volt fontos Liszt talán második legnagyobb szerelme, amelynek kudarcos fordulata minden bizonnyal teljesen összetörte, és számomra alig magyarázhatóan sodorta annak az egyháznak a szűkebb kebelébe, amely politikai, családi és személyes irigységek játékában feláldozta a frigyet. Én már a bűnbocsánatért, a Párt kegyelméért esedező Rajkot sem értettem.
Liszt a kissé érzéketlen életrajzi film-eposz szerint hosszabb kitérővel, megszelidülve, de visszatért korábbi életéhez, megtartva a barátságot Karolinnal.
Van ennek tanulsága? Az elmúlás dicsőítése? Talán inkább az, hogy a lelkünk örök, útja önnön ereje és gyengesége.
