A napokban kevés híján ájultan összeestem.
Fura az élet. Tud úgy adni, talán mindent, hogy közben valójában elvesz. Tisztítótüzet engedtem az életemre, mindent ki akarok irtani belőle, ami az elmúlt években rárakodott, és nem tartós. Meg akarom szüntetni a megszűntethető egyenlőtlen, kiegyensúlyozatlan tehát egészségtelen kapcsolataimat. Még a munkában is talán szelektálni fogok. Életemben először. Olyan embert fogok magam mellé felvenni, aki bármiben, teljes mértékben helyt tud állni. Figyelem a saját egészségemet.
A felelősség az enyém marad, és hát a felelősség öl meg. Első helyen. Meg a sebek, amik bár ki lettek égetve, de nem gyógyulnak csak üszkösödnek.
Amikor az ájulás szélére kerültem egyszerre tikkasztott ki a meleg, egy erőszakos őrült, aki természetesen jót akart, de nem hagyta, hogy egy gyorsan megoldandó feladatott megoldjak, és olyan lehetetlen problémák, amelyek azonnali megoldást kívántak tőlem milliós megrendelésekről, fontos partnerek között, akikkel sose találkoztam, ügyek, amelyek alatt nem is tudtam, hogy a nevem szerepel. Jogosan szerepel. Enyém a felelősség. Ez az új életem. Semmi közöm hozzá.
Megöl. Üres sivatag. Sok pénz, ami nem az enyém. Mire az lesz már nem létezem.
Sokan segítenek. De már csak sajnálnak. Akik a kezüket nyújtják, már csak félig nyújtják. Vagy nem is értik, hogy amikor azt hitték segítenek ide taszítottak.
Egyedül vagyok, mert egyedül akarok lenni. De így megfulladok. Agyonnyom a saját életem, ami már csak percekig van. Végiggondolatlan felelősség, megállíthatatlan lavina.
Nem bírom a magányt. Visszhangzik a csend körülöttem.
